„Figyelem magamban az utolsó szikrát, levegőt kapkodva hamvad. Tisztelettel búcsúzom tőle. Mikor nagy lánggal égett, az voltam igazán én, mint még soha. Erőt adott vágyaimnak, élettel töltött el. Nem volt lehetetlen. Bármit elértem, adtam, kaphattam, élhettem. Most árnyékaival idéz engem, haldoklik. Szelíden simogatom, éget egy kicsit, finom. Jó, még ha fájt is. Jó, mert ez is én voltam. Jó, mert érezhettem. Bármit. Elvitt mindenhová, megnyitott előttem mindent. Egyszerre voltam a testemben és a csillagok közt. Átjáró volt az összes dimenzióba. Verseket, meséket szült. És most meghal, nincs ki éltesse, én sem tudom már. Viszi magával az álmaim. Legyen hát övé, én úgysem tudok vágyak nélkül mit kezdeni velük, már nem álmodom.”