Arany-Tóth Katalin :Mert csöndemben...

Mert csöndemben újra
s csak újra dúl a múlt:
Sorsomon konok emlékek ülnek
(talán mert üldözöm őket,
tüntetnek, s nem menekülnek),
csak nyomják rám a mázsányi súlyt,
teremtve bennem
- bár hinném, hogy értem! -
néma háborút.

Vergődő magammal
vívott, halálba hajló,
vesztett csaták!
Mi célotok?!
Oly idegen
ez a világ!
Földig húz
e nagy titok,
s kérdésem
hiába sírom,
hiába kiáltom,
a válaszra süket vagyok.
Gyötrő csöndet tördel a mély,
létembe naponta belefáradok.

A feszített napok percei mögött
meghúzódó némaságban
(esti imák helyett)
egy apró
mécses még lángra gyúl - lobog.
Fénye mögött magamtól távolodok.
Lángjában zúzott haragot takar
a teremtett béke - szíven szúr
a szilánkok tenyérnyi
büszkesége.

Álmomban
gyáván
gyanakvó
lidérc-lovagok
vágtatnak a messzeségbe,
s én (ó, szegény...), minden felszálló
porszembe beleporladok.

Ez a száguldás,
mint lassuló sodródás
- fényévnyi távolodás -

Vajúdásom ég-és földszakadás:
megnyugvást reménylő lélekhasadás.