Hogyan tudom összeegyeztetni magamban ezt a két ellentétes örökséget, a tüzet és a földet?
Világéletemben úgy éreztem, ez az egyetlen kötelességem: összebékíteni az összebékíthetetlent, kibányászni magamból az ősi sötétséget,
és amennyire tőlem telik, világossággá változtatni. Nem ez-e az Isten munkamódszere is? Nem ezt kell-e tennünk minékünk is, ha az ő nyomdokaiban akarunk járni? Ellobbanó kurta villám az életünk, sietnünk kell. Az egész világegyetem, anélkül, hogy sejtené, ezt a módszert követi: minden élőlény egy-egy műhely, amelyben a benne rejtőző Isten megmunkálja, átlényegíti a sarat. Ezért virágzik és terem a fa, ezért szaporodnak az állatok, ezért tudott a majom túllépni önkorlátjain, és fölegyenesedve hátsó lábaira állni; ma pedig, első ízben a világ teremtése óta, az ember arra is képessé vált, hogy belépjen Isten műhelyébe, és vele együtt dolgozzék; és minél több hús lényegül át szeretetté, szabadsággá, vitézséggé, annál inkább Isten fiává válik az ember. Teljesíthetetlen, nehéz feladat. Egész életemben küzdöttem, küzdök ma is, de szívemben is van még sötét üledék, mindig újra kell kezdeni a harcot. Rég halott apai őseim ott kavarognak bennem mélyen eltemetve, és a vaksötétben nehéz meglátnom arcukat. Ahogy rendre feltárom lelkem felső rétegeit - az egyént, a fajt, az emberi nemet - hogy megleljem magamban legelső, félelmetes ősömet, egyre inkább elfog a szent borzalom; kezdetben mintha testvéreimet, apámat látnám az arcokban, de ahogy egyre lejjebb ások a gyökerekhez, egy durva arcú szőrös ősatya ront ki belőlem, aki éhesen, szomjasan morog, s a szeme vérben forog.
Ez az ős az a megmunkálatlan, értelmetlen fenevad, amely azért adatott nekem, hogy emberré formáljam, sőt ha bírom, ha kitelik tőlem, még az embernél is magasabbra emeljem...
Milyen félelmetes út vezet felfelé a majomtól az emberig, az embertől az Istenig!
és amennyire tőlem telik, világossággá változtatni. Nem ez-e az Isten munkamódszere is? Nem ezt kell-e tennünk minékünk is, ha az ő nyomdokaiban akarunk járni? Ellobbanó kurta villám az életünk, sietnünk kell. Az egész világegyetem, anélkül, hogy sejtené, ezt a módszert követi: minden élőlény egy-egy műhely, amelyben a benne rejtőző Isten megmunkálja, átlényegíti a sarat. Ezért virágzik és terem a fa, ezért szaporodnak az állatok, ezért tudott a majom túllépni önkorlátjain, és fölegyenesedve hátsó lábaira állni; ma pedig, első ízben a világ teremtése óta, az ember arra is képessé vált, hogy belépjen Isten műhelyébe, és vele együtt dolgozzék; és minél több hús lényegül át szeretetté, szabadsággá, vitézséggé, annál inkább Isten fiává válik az ember. Teljesíthetetlen, nehéz feladat. Egész életemben küzdöttem, küzdök ma is, de szívemben is van még sötét üledék, mindig újra kell kezdeni a harcot. Rég halott apai őseim ott kavarognak bennem mélyen eltemetve, és a vaksötétben nehéz meglátnom arcukat. Ahogy rendre feltárom lelkem felső rétegeit - az egyént, a fajt, az emberi nemet - hogy megleljem magamban legelső, félelmetes ősömet, egyre inkább elfog a szent borzalom; kezdetben mintha testvéreimet, apámat látnám az arcokban, de ahogy egyre lejjebb ások a gyökerekhez, egy durva arcú szőrös ősatya ront ki belőlem, aki éhesen, szomjasan morog, s a szeme vérben forog.
Ez az ős az a megmunkálatlan, értelmetlen fenevad, amely azért adatott nekem, hogy emberré formáljam, sőt ha bírom, ha kitelik tőlem, még az embernél is magasabbra emeljem...
Milyen félelmetes út vezet felfelé a majomtól az emberig, az embertől az Istenig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése