Wass Albert :Tetők felé (részlet)

És felértem. Éles sziklagerincben végződött a hegy. Öt méter széles kő-gerinc s azon túl semmi. Csak fenyők koronája és újra völgy, csupa fenyőtető s mély, mint a tenger. Odébb pedig újabb gerinc, még feljebb ívelő.
Lihegtem, testemen csurgott a víz, s égtek az izmaim a megerőltetéstől. De fönt voltam. Körülnéztem. Mögöttem erdő, előttem erdő. Mély, mély titkokat rejtő erdő. Csupa hullámzó fatető, mély és néma, mint az óceán. S kereken lehajló égbolt. Fehér csúcsok, lila gerincek, völgyek, sziklák, irtások nem voltak sehol. Nem volt semmi, semmi. Csak néhány zöld hullám s szemben egy gerinc, olyan éppen amilyenen álltam. Túl is, kereken, minden oldalon ugyanaz. Semmi sem volt, csak erdő.
Olyan volt ez a pillanat, mint a rémület. Mennyi erdő! Csak erdő és semmi egyéb… hol vannak a fehér csúcsok, lila tetők, völgyek, patakok, irtások, pojánák, havasi kunyhók? Szarvasok, őzek, medvék? Hol a havas?
Álltam riadtan. Semmi sem volt, csak néhány négyzetméternyi szürke szikla a lábam alatt és erdő. És csend. És én. És egyéb semmi. S reánk dermedve, mint sötétzöld igézet, a magány. Félelmes volt, szomorú és szép. Nagyon szomorú volt és nagyon szép, ahogy ott álltam a sziklán egyedül, csalódottan, de megbabonázva és alattam és körülöttem nem volt semmi más, csak gyantaszagú erdő, mélység és csend.

Nincsenek megjegyzések: