Wass Albert :Tetők felé (részlet)

Attól kezdve gyakorta jártam a havast. Láttam tavasszal, mikor a bükkök első rügyeit bontogatták, s fenyők ágaira jó szagú, puha hajtások nőttek. Forró nyárban, mikor árnyas forrásgödrök páfrányai közt figyelve üti fel a fejét a titokzatos őzbak, s láttam a hegyeket talpig állani hóban, beledermedve az elhagyatottságba. Megismertem a havas minden arcát. A jókedvűt, mikor illatos nyári hajnalokon a felkelő nap sugaraival játszik. A bánatosat, mikor barna foltos őszi estéken a bükkök s nyírek levele hullani kezd, s a patakok csöndesedő szavát lehajtott fejjel hallgatja az erdő. A haragosat, mely roppant viharok szavára recsegve torzul el, s a félelmeset, az elhagyottat, az életen túlit:a havas téli arcát. Mikor mindent ellep a hó. Bokornak, fiatal fának csak a teteje látszik. Csak fehérség van s a fák kékes árnyéka. Csak csönd van és semmi. Se hang, se mozdulat, se nyom a fehér hóban. Csak csend. S mikor az este aláereszkedik, olyan éppen, mintha elmúlna a világ.

Nincsenek megjegyzések: