Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!
- Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szíve... Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, - játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-színes patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csíra, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szíve? s a hajnali boldog cinege-dal?
- Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
színek kacagása, szemed színe, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! - Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.

Nincsenek megjegyzések: