Moha

...néha rideg telet érez a lélek, fagyos ujjak mállasztják le a mosoly gyenge akaratát arcunkról és kaszasuhanás sikolyát hordja a szél… csöndet hajlít ránk a szomorúság, és halk dalát dúdolja az elmúlás… de mikor már a könnyek vérszín csókjukkal vörösítik kisírt szemeinket, mikor már a zárt lélekajtónkra aggatott dörömbölések némán visszhangoznak, s mikor rájövünk, hogy sokáig kizártuk az életet és most az zár ki minket… ott, azon pillanatban meghalljuk a születendő tavaszt… az első madárdalba rejtett folytatást…

Nincsenek megjegyzések: