Katona Klári :Élet

Nekem annyira mást jelent. Gyermekkorom óta. Sosem
hittem el, hogy mindössze annyi, mint a tanításokban.
Nem hittem, hogy a kötelességek szép sorjában elvégzése
lehet ő. Azt még kevésbé, hogy a szenvedés, a szegénység,
az intrika, a csalódások, a háború, mind mind természetes
velejárói. Miben hittem akkor? S mitől? Hogy mitől, máig
sem tudom, hogy miben, az napról napra alakul bennem.
Semmi sem tudta elvenni a kedvemet tőle. Az igenlésétől,
a magasztalásától. Az iránta érzett csodálattól
a beteljesítéséről. Minél inkább múlik az idő, annál
biztosabb vagyok abban, hogy az élet maga, mindennél
több megélés, nem teljesített halmaza . Azok elvárások.
Magunktól, másoktól. Csakúgy mint a siker, a pénz,
a tökéletes alak, vagy egy még nagyobb képernyős televízió.
Milyen furcsa, hogy a felismerés, sokszor hamarabb éri el
azokat, akiket az élet- ahogy beszélni szoktunk róla-
megpróbál. Mintha az érzékszerveink lustábban felelnének
a meglévő csodára, mint hiányára. Nem tudom, hol
maradt el a tudás egymásnak átadó láncolatán a józan
rálátás a mindennél többetérőre. Józanságot emlegetni
a csoda közelében, Hogyne, ha életre hívható.
Miért a korai életkorban halálos bajokkal csatázók,
a felfoghatatlannak tűnő kóroktól fenyegetett
picinyeket nevelők, vagy a korán hátrahagyottak jönnek
rá igazán mit veszíthetünk. A csodatevékenységünket felváltó
verseny, a versengés, a többnek kell lennem nálad
állandó szorításában gyengül a látásunk, romlik
a hallásunk, s szívünk dobbanása is egyre gyakrabban
botlik. Mit ad, mit hoz a magunkról, mint magáról
az életről való megfeledkezés? Javakat? Biztonságot?
A természet feletti győzelmet?Még mindig azt hisszük,
hogy sikerülhet? Amit gyűjtöttünk, itt marad, ha
megmarad. Biztonságunkat bonyolult zárak,
távolságnövelő kerítések, túl erős emberek kell, hogy
vigyázzák. S a természet? Időről időre megrázza magát,
hogy embert és alkotásait nem tisztelve temesse maga alá
túltengéseit. Nem győzhetünk, csak magunkon.
A minden bennünk alszik még.