Anne Philipe:Egy sóhajtásnyi idő

Egy régi éjszakára emlékezem itt a kertben,ahol ma egyedül járok,és amelyet néha összetévesztek más helyekkel,amelyeket a halálod után elkerültem.

Éjfél volt. Utolsónak jöttünk ki a színházból. Esett a hó. Kéz a kézben sétáltunk. Nem volt sem kedvünk,sem szükségünk rá,hogy beszéljünk. Céltalanul bolyongtunk,de habozás nélkül. Úgy emlékszem,üresek voltak az utcák,bár lehet,hogy a szerelmünk zárta ki a külvilágot azon az estén. Közel voltunk az éjszakához és az égbolthoz,messzi Párizstól.

Átmásztunk egy kerítésen,és egyszerre csodálatos tájra értünk.
Lábunk alatt porzott a frissen hullott hó. Boldogok voltunk,és tudtuk is. Tiszta,nyugodt öröm volt amit éreztünk és meg voltunk győződve róla,hogy velünk csak jó történhet. Levetted a kabátodat és ráültünk. Néztük egymást az éjszakában. Láttam tiszta szemedet és a hótól nedves szempilláidat.

Szerettem ezt az átvirrasztott éjszakát,amely olyan tiszta volt,mint a hó,és olyan szép,hogy egyetlen pillanatot sem akartam elveszíteni belőle.

Nincsenek megjegyzések: