Szilágyi Hajnalka: Határtalan

A ködben úszó felhők közé
sólyomszárnyakba kapaszkodik a szél.
Hegyeket rajzol a vöröslő gömb,
riadtan lobban a tájra,
majd csenddé olvad a völgyek
érintetlen mélyében.

Az út végtelen.
A lent összemosódik a fenttel,
az árva fák közt félőn kúszik
a hajnali remény,
s ők csak állnak
kapaszkodva a vén földbe,
míg lombjukba szomorodik
újra a reggeli fény.

Törzsük ezer év
bús magányát rejti…
kérgükön megállt az idő,
a jelen csak szolgája e világnak,
itt mindenek felett a múlt az úr.
Ki féltőn körbeöleli mi megmaradt,
a hegyek közé szorult sóhajokat,
hisz itt a csendnek is hangja van…
kéklő magasságban,
hófehér pegazusként vágtat
a kopár ormok felett...

Hontalan titkokat őriz
a meredélybe búvó patak,
a lassan ereszkedő felleg-fátylak alatt…
s a hold esténként, hallgatag pihen
az öreg fák ághegyein,
körülötte csillagvirágok nyílnak
a sötétség peremén...

Valahol messzi,
az égig érő hegyeken túl,
- hol a szél is másként dalol -
éjjelente felsír Isten hegedűje…
- de akár ünnepel, akár temet -
...a völgyek néma mélye
talán egyszer zúgó menny is lehet...

Nincsenek megjegyzések: