Szép Ernő :Kis cikk a szeretetről

Egyszer egy privát ember otthon,magában,az asztalnál ülvén,
lekönyökölt a jobb karjára,öklére tette a fejét,és eltűnődött maga felől meg a világ felől. Maga elé gondolta a világot:milyen rendesen,
nyugodtan járnak,beszélnek,tesznek-vesznek az emberek,mintha
mind éltek volna már egyszer,és mindent kitanultak volna,és most már mindennel tisztában lennének. Ijedten érezte a privát ember,hogy ő először él,és elgondolta,milyen különös is az,hogy ő utánozza a többi embert,éppen úgy öltözködik,ahogy ők,éppen úgy beszélget,éppen úgy vélekedik,és éppen úgy érez mindent,mint a többi emberek. Elgondolta gondolkozásában ,hogy az ő véleményei és érzései nem is az övéi, csak elmajmolta a többi emberektől. Mentegette magát maga előtt,hogy hát belecsöppenvén az előtte ismeretlen világba,
s a többi ember közt nevelődvén,nem tehet róla,hogy olyan lett,mint mindenki. De értelme nem győzött csudálkozni,és lelke nem győzött nyugtalankodni.

A privát ember eltűnődött azon,milyen módon beszél és milyen módon bánik a többi emberekkel,akik közt az életet tölti. Elképzelvén magát a többi ember közt,rosszul érezte magát,és mert végtelenül önző volt,jól szerette volna magát érezni.
Válogatni kezdett azok között a megfoghatatlan holmik közt,amikkel a lelkét teleszedte volt tapasztalatlanságában,s amelyeket nehezére esett mindig magával hurcolni. Irigység…gyűlölet…harag…utálat…
Mindezek fárasztották,kikívánkoztak a lelkéből,de a lelke fenekén ott volt a szeretet,az leülepedett,hozzá nőtt a lelkéhez,szinte egy volt vele.

Ejnye,a lelkem meg a szeretet nagyon összeszűrték a levet, legjobb lesz ez az érzés,a többit szórjuk ki,menjenek szélnek. Én tehát az embereket szeretem,gondolta magában a privát ember. Én hát jó leszek mindenkihez,és nem erőlködök többet,hogy úgy érintkezzem az emberekkel,ahogy szokás ezen a világon,hanem mindent úgy mondok
és úgy csinálok,ahogy diktálja a lelkem. Én most már csakugyan én leszek,az én életem minden pillanata az én életem lesz. Hiszen csak egyszer élek. Először is minden embertársamat tegezni fogom,mert mindenkit szeretek,akit pedig szeretünk,annak úgy esik jól mondani:te. Nem fogom köszönésnek a kalapom fölemelni a fejemről,hiszen ennek semmi értelme nincs,hanem megölelem az ismerőst,akivel találkozom. Ha szép gyermeket látok az utcán,lehajolok megcsókolom. Ha méregtől ordító embert látok, nekiszaladok, és megcsiklandozom a hóna alját.

Ha két ember összevész,közéjük állok,és addig hízelgek nekik,míg kibékülnek egymással. Ha egy nőt találok a sétány padján,bánatos arccal nézvén le a porba,mellé ülök,és bemutatkozás nélkül megkérem,mondja meg,mi a baja,hátha meg tudom vigasztalni. Ha a vendéglőben egy férfi magában ül egy asztalnál,és tekintete hazátlanul bolyong a többi asztalon,a mennyezeten,az ablakon,a sótartóba dugott fogpiszkálók sűrűjében,a szivarja hamuján,és észreveszem,hogy sóhajtott-az asztalhoz lépek,felajánlom neki,hogy melléülök,beszélgessünk,ne legyen egyedül. Minden idegenre,aki az arcomba néz,rámosolygok,hogy mosolyt lásson…
Még sok mindent végzett el így magában a privát ember,és angyali derűvel orcáin,frissen dobogó szívvel,tündéri könnyűséggel lelkében ment el hazulról.
Ahogy az utcára kiért,megpillantott egy urat,aki szórakozottan ment át a kocsiúton,a háta mögött pedig vadul tülkölt egy autó. A privát ember odaszaladt,félrerántotta az urat,és gyöngéden szólott rá:
-Drága embertársam,miért nem vigyázol,mikor a kocsiúton mégy?
Az úr összehúzta a két szemöldökét,egyet lépett hátra,végigmérte a privát embert,és keményen rákiáltott:
- Hol őriztünk együtt disznót?!