A végzet fogalmának gondolata az öregedéssel együtt érkezik. Mikor korodbéli az ember , általában nem gondol ilyesmire.. Mindent ami történik, saját magunk gyümölcseként értékeljük. Olyannak érezzük magunkat , mint a munkás, aki egymás után rakja le a köveket, hogy majd azon az úton haladjon tovább. Csak sokkal később vesszük észre , hogy az utat már megépítették, valaki más már kitaposta neked az ösvényt és neked csak tovább kell menned rajta. Erre általában negyven éves korunkban döbbenünk rá, ekkor kezdünk rájönni, hogy a dolgok nemcsak tőlünk függnek. Veszélyes időszak, melynek során gyakran beleesünk a végzetes bezártságba. Még jó néhány évnek el kell telnie, hogy tisztán lássuk sorsunkat. Hatvan felé amikor a megtett út már hosszabb, mint ami előtted áll, majd látunk valamit, amit eddig sosem láttunk: a megtett út nem egyenes, hanem telis-tele van kanyarokkal, elágazásokkal és mindenegyes lépésünknél ott a nyíl, amely valamelyik irányba mutatott. Innen egy kis utca, onnan pedig egy füves rész kezdődött, amely az erdőbe vitt. Néhány útra észrevétlenül tértünk rá és volt olyan is, amit meg sem láttunk. Azokat amiket kihagytunk nem tudjuk hová vezettek volna, jobb vagy rosszabb helyre, nem tudjuk mégis bánjuk. Megtehettünk volna valamit, de nem tettük meg, visszafelé indultunk, ahelyett, hogy előre mentünk volna.
Emlékszel még a Kelj fel Jancsi! Hány óra? nevű játékra? Az élet is körülbelül ugyanilyen módon zajlik.
Emlékszel még a Kelj fel Jancsi! Hány óra? nevű játékra? Az élet is körülbelül ugyanilyen módon zajlik.
Utunk elágazásainál számos élettel találkozunk. Megismerni vagy elhaladni mellettük, átélni vagy otthagyni csak a mi választásunktól függ, melyet egy pillanat tört része alatt hozunk. Akkor is, ha nem tudjuk, de választásunkkal a létünket kockáztatjuk és azokét akik mellettünk állnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése