Alekszandr Blok :Carmen 10.

Nem, az enyém soha, de másé sem leszel te,
Bús évek horhosán át e tudat hozott,
Üres napokon át, miknek nyomaszt a terhe.
Így lettem én a te poétád s hódolód!

Itt - szörnyű bélyege női áldozatodnak
Csodás szépségedért - felfogni sincs erőm.
Ott - kozmosz lelke sír, világai bolyognak,
Szférák harmónikus rendjétől rendülőn.

Ettől remegtem én meg a sötét teremben!
Azóta féltelek, szegény, reménytelen!
Különös szemeid kísértek akkor engem,
Nem tudva, sejtve még... hogy ez már szerelem!

Magad törvényeit követve szállsz az égbe,
Pályád sem ismerőn, a csillagok felé,
S ez a világ neked csak füstök lenge képe,
Hol felgyújt valami, s dalolva lánggal ég.

S pirkadatában ég szilaj-vad ifjúságod...
Nincs boldogság, csalás: minden csak fény s dalok...
Egyetlen dallam ott az öröm és a bánat...
Szeretlek, Carmen, én is épp ilyen vagyok.

Baka István fordítása