Talán azért süt úgy a nap, mert melegen érez az ég az emberek iránt.
A nap talán az ég szíve.
A hold pedig lelke az égnek.
Milyen csodálatos mosollyal révedez éjszaka a hold fönn a kék mezőn, a csillagok arany margarétái között. Milyen zavarba ejtő, tiszta és megszokhatatlan mosollyal vonul, lebeg, fut a hold az égi felhők könnyű fátyolai alatt, és világít és ragyog és vonz és bájol és kecsegtet és száll tova, tovább, és végtelenül mosolyog. Mit akar tőlünk?
Mennyi Pazar virág gyulladt fel idén a kertekben, a mezőn, az árkok szélén .Özön-virág. Soha ennyi virág. Mennyi vér szakad a földön, mennyi sóhaj jár, mennyi könny permetezik. Érted te a virágot?Tudhatod, hogy van az, hogy ennyi szín és illat van? Csak látod és érzed és jólesik. A föld talán válaszol nekünk, szól hozzánk, beszélget velünk és a földnek szavai nincsenek csak virágai.
Milyen szépek az asszonyok és a lányok, szent Isten, milyen szépek!Mintha soha ilyen szépek nem lettek volna. Mennyi fájdalom a szívekben, mennyi gyász a lelkekben, mennyi félelem, mennyi nyugtalanság, mennyi borzadály, mennyi sajnálat, mennyi irgalom. Soha ennyi nehéz és gyötrő érzés nem bujdokolt,nem ragadozott, nem áradt, nem rengett a világon.
Milyen szépek a nők idén…
Ki tudja honnan vannak a felhők ámító színei és alakulatai estefelé?
Ki érti, ki tisztázhatja, ki mondhatja el a felhőket ? Honnan, miből. miért tűnnek az égen felettünk ezek a nevezhetetlen színek, ezek a mindenre emlékeztető és semmihez nem hasonlítható gyönyörű tünemények? Talán a földön elszállott, összetapadt és együtt fölremegő milliótlan millió sóhajokból keletkeznek mindennap a felhők, az emberi szívek bánatának örökösen ömlő kéményfüstjéből, amely az álmoknak és az elégett vágyaknak ezerszínű tündéri hamvait viszik.
Talán a szemeknek az ég felé szálló tekintetéből varázsolódnak a felhők, a csalódott, epedő, áhítatos, remélő, könyörgő szemek pillantásainak ereje és képzelete vetíti a felhőket? Ott van. Ott van minden földi tárgynak, dolognak, gondolatnak az ideálja, az igazi arca, ott van a felhőkben minden érthetetlen tökéletlenség elsimulva és kiigazítva, ott van tükörképe az egész világnak, délibábja, minden földi formának álma és álma igazi életünknek, amelyet idelent, ahol vagyunk , irtózatos meglepetésünkre meg nem kaphattunk.
A nap talán az ég szíve.
A hold pedig lelke az égnek.
Milyen csodálatos mosollyal révedez éjszaka a hold fönn a kék mezőn, a csillagok arany margarétái között. Milyen zavarba ejtő, tiszta és megszokhatatlan mosollyal vonul, lebeg, fut a hold az égi felhők könnyű fátyolai alatt, és világít és ragyog és vonz és bájol és kecsegtet és száll tova, tovább, és végtelenül mosolyog. Mit akar tőlünk?
Mennyi Pazar virág gyulladt fel idén a kertekben, a mezőn, az árkok szélén .Özön-virág. Soha ennyi virág. Mennyi vér szakad a földön, mennyi sóhaj jár, mennyi könny permetezik. Érted te a virágot?Tudhatod, hogy van az, hogy ennyi szín és illat van? Csak látod és érzed és jólesik. A föld talán válaszol nekünk, szól hozzánk, beszélget velünk és a földnek szavai nincsenek csak virágai.
Milyen szépek az asszonyok és a lányok, szent Isten, milyen szépek!Mintha soha ilyen szépek nem lettek volna. Mennyi fájdalom a szívekben, mennyi gyász a lelkekben, mennyi félelem, mennyi nyugtalanság, mennyi borzadály, mennyi sajnálat, mennyi irgalom. Soha ennyi nehéz és gyötrő érzés nem bujdokolt,nem ragadozott, nem áradt, nem rengett a világon.
Milyen szépek a nők idén…
Ki tudja honnan vannak a felhők ámító színei és alakulatai estefelé?
Ki érti, ki tisztázhatja, ki mondhatja el a felhőket ? Honnan, miből. miért tűnnek az égen felettünk ezek a nevezhetetlen színek, ezek a mindenre emlékeztető és semmihez nem hasonlítható gyönyörű tünemények? Talán a földön elszállott, összetapadt és együtt fölremegő milliótlan millió sóhajokból keletkeznek mindennap a felhők, az emberi szívek bánatának örökösen ömlő kéményfüstjéből, amely az álmoknak és az elégett vágyaknak ezerszínű tündéri hamvait viszik.
Talán a szemeknek az ég felé szálló tekintetéből varázsolódnak a felhők, a csalódott, epedő, áhítatos, remélő, könyörgő szemek pillantásainak ereje és képzelete vetíti a felhőket? Ott van. Ott van minden földi tárgynak, dolognak, gondolatnak az ideálja, az igazi arca, ott van a felhőkben minden érthetetlen tökéletlenség elsimulva és kiigazítva, ott van tükörképe az egész világnak, délibábja, minden földi formának álma és álma igazi életünknek, amelyet idelent, ahol vagyunk , irtózatos meglepetésünkre meg nem kaphattunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése