Müller Péter vallomása önmagáról és könyvéről az „Isten bohócai”-ról

A legnagyobb meglepetés azonban a könyvem végén várt.
Amikor először a történet végére jutottam, döbbenten láttam, hogy nem azt írtam meg, amit akartam.
Ihletem irányt váltott, s egészen máshol kötöttem ki, mint ahová igyekeztem.
A szabadságról akartam írni.
S egyszerre csak láttam, hogy ez a könyv nem erről szól!
Hanem a szerelemről!
Nem akartam. Esküszöm, nem ezt akartam!
A szabadságról, a függetlenségről, a végtelenbe repülő magányos csillagboldogságról akartam írni – és mi történt?
Hőseim a történet végére egymásba szeretnek, s élhetnek ezután egymásért.
A szerelem már nemcsak szabad játék és gondtalan őrület, de sors, kötöttség és súlyos felelősség is.
És nemcsak öröm, de szenvedés is.
Nem sikerült a szabadságharcom!
A fejemen és a vállamon cipelem tovább az én beteg, bolond, összeférhetetlen és mégis tündéri bohócszerelmemet.
- „Úristen! Most mi lesz?! – gondoltam rémülten. – A szerelemről már írtam, többször is! Erről szól a Szeretetkönyv! Most itt van, még egyszer?! Még egy könyv?! Hát ettől nem lehet megszabadulni?!... Nem tudunk egymás nélkül élni?!...”
Rájöttem arra, hogy sajnos nem. Nem lehet egyedül megszökni.
Másokat is vinni kell.
Akármilyen nehezek.
Jönnek velünk. És hurcoljuk egymást.
Az utolsó nagy táncban – amit most nem mesélek el –, azt tanulják meg a történet összes szereplői, és én magam is, amit egyébként mindenki tud, hogy egyedül nem lehet táncolni!
Csakis együtt.
Veletek.
Veled.